Egyszer volt egy ember, aki nagyon szegény volt, és lusta, a felesége meg még nála is rosszabb. Ő ugyanis annyira lusta volt, hogy még egyik lábáról a másikra állni is nehezére esett. S ha a lustasága még nem lenne elég, állandóan panaszkodott is. „Óh! Bárcsak ne kéne felkelnem” , morogta reggelente, „Óh! Bárcsak ne kellett volna levenni a cipőt, mielőtt ágyba bújtunk”, nyöszörgött éjszaka.

Egy napon aztán, amikor mindketten rőzsét gyűjtöttek az erdőben, az asszony azt mondta: „Nem értem, mi miért nem vagyunk gazdagok! Nem értem, hogy élhet akkora bőségben a király, amíg nekünk mindenért keményen meg kell dolgoznunk! Egyszerűen ki nem állhatom a munkát”

A baj azonban nem az volt, hogy dolgoztak, épp ellenkezőleg, az hogy nem dolgoztak, hiszen minél inkább gondoltak rá, annál kevésbé csinálták.

„Eh, ugyan!”, kezdte a feleség, „Ha Ádám és Éva nem ették volna meg az almát, akkor mindannyian a paradicsomban élhetnénk még ma is.”

„Hát igen”, helyeselt a férj, „Ha én lettem volna Ádám, nem engedtem volna Évának, hogy hozzányúljon ahhoz az almához.”

A király éppen arrafelé vadászott, és meghallotta a lusta házaspárt. „Most majd megtanulják a leckét”, gondolta magában, és félrelökte a bokrokat, amik eltakarták őt a károgó páros elől. Azt mondta: „Szép napot! Az imént hallottam panaszos szavatokat, és elgondolkodtatott engem is, igazságtalan, hogy ti ilyen szegények vagytok, miközben mások gazdagságban élnek. Ezért elviszlek mindkettőtöket magammal a kastélyomba, és bőségben, gazdagságban tartalak titeket, ha szót fogadtok nekem egy dolgot illetően.”

Az asszony és a férje azonnal elfogadta az ajánlatot, és a király haza is vitte őket a kastélyába. Az egyik legfényűzőbb, aranyozott szobában szállásolta el őket, szép, új ruhákat adott rájuk, és a legínyencebb ételeket kínálta nekik.

Miközben az első fenséges menüből lakomáztak, a király odament hozzájuk a kezében egy lefedett ezüst tállal. A drága edényt az asztal közepére helyzete, és így szólt:

„No, barátaim, megígértem nektek, hogy bőségben és gazdagságban tartalak benneteket ebben a kastélyban, ha szót fogadtok nekem egy dologban. Látjátok-e, hogy mi ez? Bizony, ez az egyik legdrágább ezüst tálam. Megtiltom nektek, hogy valaha is felemeljétek a fedelét! Ha ellenszegültök, azonnal elveszem a szép ruháitokat, és visszaküldelek a szegénységbe és nyomorba, ahol eddig éltetek.”

Ezzel a király ott is hagyta a házaspárt, ők pedig folytatták hatalmas, fényűző lakomájukat addig, ameddig a hasukat és a szívüket az elégedettség nem feszegette.

Annyira el voltak foglalva a lakomázással és önmaguk csodálatával a szép ruháikban, hogy az első napon még csak nem is gondoltak a lefedett edényre. A második napon az asszonynak egyszer eszébe jutott, és azt mondta: „Ez az, amihez nem nyúlhatunk. Nos, én a részemről nem akarok, nem kell semmi már csak ezek az ételek, italok, sok alvás, és persze a gyönyörű új ruháim.”

Harmadnapra annyit ettek és annyiszor, hogy már nem is voltak éhesek, és amikor nyugovóra tértek volna a hatalmas és puha ágyba, de észrevették, hogy már nem is álmosak.

„Istenem,” szólalt meg az asszony, „nem értem, mi baj lehet ezzel az étellel! De nem ízlik már annyira, mint ahogyan azelőtt. Talán a szakács rontott el valamit! Szólnunk kéne a királynak! Rosszul vagyok, émelygek, egyáltalán nincs étvágyam! Kíváncsi vagyok, mi lehet a lefedett tálban. Lehet, hogy valami ennivaló, ami minden eddigi falatot felülmúlna. Talán fel kéne emelnem a fedelét, hogy meglessem.”

„Hagyd békén azt az ezüst tálat” morgott a férj. Ő is többet evett a kelleténél, és igencsak zsémbes hangulatban volt.  „Nem emlékszel, mire figyelmeztetett a király?”

„Ugyan! Mit törődök én azzal, mit mond a király! Szerintem csak tréfát űzött belőlünk, még hogy nem emelhetjük meg a fedőt! Elvégre ez csak egy tál, nem bűn levenni a fedelét, még ha ezüstből van is!” Ezt mondta azt asszony, majd felkelt, és még mielőtt a férje megállíthatta volna, felemelte a tiltott fedelet. Nagy meglepetésére, egy kis fehér egér ugrott ki az ezüst tálból, és már el is szaladt. 

„Jaj!” kiáltott fel az asszony ijedtében, és kiejtette a kezéből a fedőt, ami hatalmasat csattant a padlón.

A király azonnal meghallotta a lármázást, hiszen ezidőre lusta vendégei mellé költözött, a szomszédos szobába. Kopogás nélkül nyitott be hozzájuk.

 „Látom” kezdte, „megszegtétek az egyetlen szabályt, amely feltétele volt az ajánlatomnak. Nem telt el három nap, és bár megvolt mindenetek, amit csak kívántatok, nem tudtatok nekem engedelmeskedni egy ilyen csekély dologban”

„De hát a feleségem tette, én nem csináltam semmit”, tiltakozott a férj.

„Az nem számít! Mindketten felelősek vagytok. Ha te megfékezted volna őt, ez nem történt volna meg.”

S a király már hívta is a szolgáit, és levetkőztette őket a szép ruhákból, majd rájuk adta régi, kopott ruháikat. „És ne vádoljátok Ádámot és Évát a nyomorotokért, amit saját magatoknak köszönhettek!”

Fordított szöveg forrása: http://oaks.nvg.org/fintal11.html#wond