A pletykás feleségekről bizonyára hallottál már, ez a történet is egy olyan asszonyról fog szólni, aki sosem tudta tartani a száját, bármennyire is kellett volna. Ha meg tudott valamit, muszáj volt elfecsegnie mindenkinek, akit csak meglátott. Ha pedig nem látott senkit, hát átszaladt a szomszédokhoz, hogy kibeszélje magát.
A férje dolgos ember volt, halászott, vadászott, minden munkát befejezett, amibe belekezdett. Egy szép napon aztán, amikor éppen szorgosan dolgozott, rátalált egy eldugott kincsre. „Na végre, tudok majd venni egy tanyát, ahol eltarthatom magunkat, és nyugalomba tölthetjük a hátralévő életünket” – gondolta magában. Hazafelé már azon képzelődött, milyen boldog lesz a felesége, ha mindezt meghallja. Ám mire ezt kigondolta, haza is ért, és eszébe jutott, hogy mégsem szólhat csak úgy erről a pletykás, szószátyár asszonynak, hiszen egyből szétkürtöli majd a faluban, és ugye annak sosincs jó vége, ha a környéken az ilyesmi elterjed. Rájuk eresztik még talán bíróság embereit is, hogy lefoglalják a talált kincseket. „Ezt nem hagyhatom… Ki kell eszelnem valamit, hogy a feleségem még csak véletlen se mondjon erről semmit másoknak. De azért mégis tudjon a dologról.” – így egyezett meg saját magával (ha már a feleségével nem tudott) a férj, és törte a fejét napokon át kitartóan. Meg is lett az eredménye nemsokára.
Még aznap hozzá is látott fondorlatos tervéhez. A szokásos munka közben fogott egy csukát, és a csapdájában pedig egy sérült nyírfajdot talált. A madarat a folyóhoz vitte, és a hálóba rakta, míg a halat csapdába tette. Hazaérve pedig egyből elmesélte az asszonynak, hogy a talált kincsből most már halálukig megélnek. A feleség arca örömében kipirult, izgatottsága a plafont feszegette, és már ment is volna át a szomszédokhoz, hogy mindent elmeséljen:
„Nahát! Egy eldugott kincs! Ekkora szerencsét! És pont velünk történik. Már alig várom, hogy átmenjek a szomszédasszonyhoz dicsekedni vele!”
De a férje azt felelte: „Ugye nem akarod, hogy idejöjjenek a bíróság emberei, és lefoglalják a kincseinket?”
„Micsoda? Idejöhetnek és elvehetik azt, amit az erdőben találtál magadnak?”
„Igen, drágám, megtehetik, és meg is teszik azonnal, ha megtudják, mink van!”
„Hát, akkor, drága uram, én hallgatni fogok, mint a sír. Tőlem nem fogja meghallani senki.” Ezt ígérte az asszony már ki tudja hányadszorra, de sosem bírt magával. Még a kincs és saját jóléte sem tudta visszatartani. Így hát ki kellett jutnia valamilyen ürüggyel a házból, azt mondta a férjének, hogy kér egy kis lisztet a szomszédtól. De a férj már jól ismerte feleségét, nem is engedte el egyszer sem, végig rajta tartotta a szemét, az asszony hiába kérlelte, győzködte mindenféle ravasz módon. Habár a nap lassan és duzzogva tért nyugovóra a házban, a férj ezúttal sikerrel járt, felesége még a titokkal a nyelve hegyén tért nyugovóra. Kora reggel pedig ura keltette, mondván, ideje összeszedniük a kincset. „No, kedves feleségem, ébredj hamar, ideje indulnunk az erdőbe. Egyedül nem bírom hazahozni a kincset. Odafelé még meg is tudjuk nézni, mit fogtunk az éjjel.” Így is lett, útra keltek, álmosan sétáltak az erdő felé. Először a folyóhoz értek, és amikor a férj kihúzta a hálóját a vízből, egy madárkát találtak benne, a csapdában pedig egy halat találtak. Ám a feleséget annyira lefoglalta kíváncsiság, hogy ezen meg sem lepődött, pedig bizony nem volt olyan buta asszony, csak túl beszédes.
Végre megérkeztek az eldugott kincshez is, a rengeteg drágakő és ékszer alig fért el abban a két hatalmas zsákban, amiben hazacipelték őket. Hazafelé az asszonynak már tényleg nehezére esett a hallgatás, mindenkivel leállt beszélgetni, annak reményében, hogy a férje előremegy, és ő kibeszélheti végre a szerencséjüket. De a férj nem tágított, józanul hallgatta felesége minden szavát. Amikor viszont egy barátnője, Helmi házához értek, az asszony megpróbált bekéredzkedni.
„Ó, drágám, nem várnál meg, szörnyen szomjas vagyok, hadd menjek be egy korty vízért a barátnémhoz!”
„Most nem törhetsz rájuk. Hát nem hallod?” A ház felől szörnyű hangok jöttek, verekedés, és kiabálás, mintha veszett kutyák morgását és ugatását hallották volna. „Helmit éppen jól helyben hagyja a férje. Ne mondd, hogy nem tudsz róla! Ide hallani, annyira bömböl. Ez rájuk tartozik. Ne menj most oda!”
Újabb nap telt el anélkül, hogy az asszonynak esélye lett volna kikotyogni a titkot, rendesen meg is viselte ez szegénykét, már-már kiugrott a szíve a helyéről. Másnap reggel azonban a feleség elszökött az alvó férje mellől, és Helmiék házához sietett, úgy szedte a lábait, mintha az életéért futott volna. „Aranyom, el sem hiszed, micsoda szerencse ért minket, kincseket találtunk, de jaj nekem, én megesküdtem, hogy nem szólok egy szót sem, mert akkor egyből el is illan előlünk minden jó! De hát mit tegyek, mondd meg, nem bírom ki. Már tegnap is jöttem volna, csak az urad ütött-vágott épp, hát csak nem kopogtattam be.”
„Mi az?” – érkezett meg óbégatva Helmi férje is, pont elcsípte az utolsó szavakat.
„Kincset találtunk!”
„Kincset? Miről beszélsz te? Nem értek egy szót se, kezdd az elejétől a mesédet.”
„Az úgy volt, hogy hát a férjemmel tegnap korán reggel elindultunk megnézni, mit fogtunk az éjjel, és először a hálóból szedtünk egy madarat, aztán a csapdából egy halat.”
„Egy halat?!”
„Igen, aztán már mentünk is, felmarkoltuk a kincseket, és két zsákba gyömöszöltük, errefelé jöttünk haza, ha nem martátok volna egymást, talán még láttatok is volna bennünket! De hát te inkább szegény kis Helmit püfölted!”
„Na persze, szegény ki Helmi! Ha-ha! Ez jó volt! El voltam foglalva a nejem püfölésével, míg ti halászhálóból szedtetek madarat, és a csapdáitokból meg halat! Hát bolond vagyok én? Ha-ha!”
„Így volt bizony! Ha nem tudnám, ki lakik itt, azt hittem volna, hogy veszett kutyák küzdenek meg egymással!” Ám ezután már hiába mesélte volna, hogy mennyi kincset vittek haza, barátnéja férje csak egyre jobban kinevette, így hát megsértődött, és haza is kullogott. Helmi ura pedig olyan mulatságosnak tartotta történetet, hogy szerte a faluban elmesélte az embereknek, akikkel csak találkozott, azok meg együtt nevettek vele, és a folyton fecsegő asszonyon, aki madarat talált a halászhálóban, és halat az erdei csapdákban, sőt, még a veszett kutyák csaholására is azt hitte, hogy Helmiék marakodtak.
Így hát a talált kincseket is csak annyira tartották igaznak, mint a madarat a hálóban, s a halat erdő közepén: „Biztosan fehér répát cipeltek kilószámra a hátukon!” Így terjedt el a történet.
A férj pedig egy szót sem szólt, amikor felesége megpróbálta elmesélni valakinek a valódi történetet, ezért aztán senki se vette az asszonyt komolyan. Sajnálta azért titokban az asszonyt, gyötörte is a bűntudat tán évekig, de hát mit lehetett tenni. Az asszonyt kellett becsalnia saját maga csapdájába, hogy megóvhassa a kincset.
Fordított szöveg forrása: http://oaks.nvg.org/fintal13.html
Kép forrása: https://ullam.typepad.com/ullabenulla/2007/05/fairytales_from_1.html