Volt egyszer egy gazda, aki mindig a szánján indult fát vágni, mindig lovával, mindig dühösen. A lóval is olyan dühösen, kegyetlenül bánt, hogy megzavarodott tőle az erdő csendje.

„Igyekezz már, te vén gebe!”, üvöltötte. „Mit gondolsz, azt hiszed, mindenhogyan elvisellek? Ha nem mész gyorsabban, odaadlak a medvének vacsorára, komolyan mondom, megteszem!”

A medve is hallotta ezt, hiszen nem egyszer fenyegetőzött így a gazda. Minden alkalommal, amikor az erdőben járt, lova elajándékozásáról kiabált. Így hát egy délután, amikor a gazda szokásos mondandójába kezdett, a medve előlépett a bokrok közül, és azt mondta: „No, te gazda, itt vagyok! Ideadhatod végre a vacsorámat.”

A gazda egyből visszakozott. „Nem gondoltam komolyan, amit mondtam”, habogta, „Derék ló ez, csak egy kicsit lusta – ennyi az egész.”

Erre a medve föléállt, és a vállánál fogva jól megcibálta őt, a fejét pedig majd’ kicsavarta a helyéről. „Még ha lusta is, vacsorának megfelelő, az íze biztos jó. Gyerünk, te gazda, add át nekem, te magad mondtad, hogy már régóta oda akartad adni!”

„Nem adhatom oda neked a lovamat!” felelte a gazda sírva, „Nincs másik, nincs mivel pótoljam!”

De a medve hajthatatlan volt. „A te bajod! Meg kell tartanod a szavad!”

„Figyelj ide,” kezdett könyörögni a gazda, „ Kérlek, engedj engem most haza a lovammal, és meghálálom: neked adom a tehenemet. A tehenem nélkül még meg tudok élni.”

„Mikor adod nekem a tehenet?” - kérdezte a medve mohón.

„Már holnap” felelte a gazda.

„Megegyeztünk,” mondta medve, „ha holnap odaadod a tehenet, elengedlek. De vigyázz, ne próbálj átverni, ezúttal tartsd be az ígéreted!”

Még azon a délutánon hazafelé a gazda megnézte a letett csapdáit. Az egyikben megtalálta a rókát. A róka annyira könyörgött, sírt az életéért, hogy a gazda nevetve kiszabadította.

„Jó tett helyébe jót várj” mondta a róka, „egyszer majd, ha szükséged lesz rá, én is segítek rajta, csak várj, és meglátod, hogy így lesz”

Nos, másnap kora reggel a gazda feltette a szánjára, és elindult az erdőbe. Az úton találkozott a rókával, aki üdvözölte őt. „Jó reggelt! Hová igyekszel a teheneddel?”

A gazda megállt, és elmesélte a rókának a medvével kötött alkuját.

„No, lám,” mondta a róka, „én tegnap megígértem neked, hogy egyszer segítek rajtad. És látod, nem is kellett sokáig várnod! Megmentem a tehenedet, és megmutatom hogyan ölheted meg az öreg medvét egyszer s mindörökre. De ha megteszed, nekem kell adnod a medve tetemét, ha már végleg elment”

„Örömmel megteszem” jelentette ki a gazda határozottan. „Mentsd meg a tehenemet, és az egész medvét viheted, ha akarod!”

„No akkor”, kezdte a róka, „menj haza a jószágoddal olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, és gyere vissza ide tíz vesszővel. A tervem az, hogy öt vesszőt a nyakam köré és ötöt a farkam köré tekerünk. Rettenetes nagy zajt tudok csapni velük. Amikor a medve meghall engem, és tűnődik, hogy ki lehetek, azt mondod neki: ’Ó! Ez biztos a fiam, a vadász! Hát nem hallod a puskadörgést?’ És akkor mi ketten elintézzük azt az öreg medvét.”

A gazda mindent úgy tett, ahogy a róka mondta. Hazavitte a tehenet, majd visszatért az erdőbe tíz vesszővel.  Ötöt a róka nyaka köré, ötöt a farka köré tekert.  Aztán szánjával arra a helyre indult, ahol a medvével találkozott, ám a róka kissé lemaradva mögötte osont ravaszul, észrevétlenül.

„Hol a tehenem?” - jött elő a medve azonnal, ahogy a szán feltűnt.

„Azért jöttem, hogy beszéljek veled erről”, kezdte a gazda, de éppen hogy csak megszólalt, máris szörnyű, durrogó hangot hallottak a bokroktól, a gazda mögül.

„Mi volt ez?” - kérdezte rémülten a medve.

„Ó!”, jajdult fel a gazda, „ez biztosan a fiam, a vadász! Nem hallottad a puskadörgést?”

A medve sírt, rázta a félelem. „A vadász? Ó, irgalmazz, mit csináljak most?! Te gazda, kérlek, ments meg a vadásztól, és elengedem a tehenet, amit nekem ígértél!”

„Segítek neked”, válaszolta a gazda, „Megteszem, amit tudok! Feküdj le ide, én majd megpróbálom elhitetni a vadásszal, hogy csak egy tuskó vagy.”

Így hát a medve leereszkedett a földre, és meg se mukkant.

„Apám”, kiáltotta a róka olyan hangon, mintha a vadász lenne, „mi az a nagy barnaság ott, ami melletted fekszik a földön? Csak nem egy medve?”

„Nem, fiam” kiáltott vissza a gazda, „hogy lenne már medve. Ez csak egy fatuskó”

„No hát, ha az, édesapám, akkor aprítsad fel!”

A gazda felemelte a baltáját.

„Nehogy feldarabolj” suttogta a medve kétségbeesve, „Csak tegyél úgy!”

„Ez túl jó anyag ahhoz, hogy felaprítsam.” mondta ekkor a gazda.

„Nahát, apám” jött a hang a bokroktól, „ha annyira jó anyag, akkor jobb, ha felteszed a szánra, és hazaviszed.”

„Maradj veszteg, amíg felteszlek a szánra”, súgta a gazda a medvének.

Így hát a medve mozdulatlanul és egy hang nélkül feküdt, amíg a gazda felvonszolta a szánra.

„Apám,” mondta a róka vadász hangon, „mégiscsak meg kéne ezt kötni, nehogy leessen a szánról.”

„Ne mozogj” suttogta a gazda, „most lekötözlek, mintha tényleg fatuskó volnál”

Így hát a medve továbbra is tűrte csendben, hogy a gazda jó erősen hozzá kösse a szánhoz.

„Apám, biztos vagy benne, hogy nem fog legurulni?”

„Igen, fiam” mondta a gazda, „Biztos vagyok benne.”

„Akkor hát, vágd a fejszét a tuskó végébe, hogy az se vesszen el, és menjünk!”

A gazda ekkor felemelte fejszéjét, és egy hatalmas csapással levágta a medve fejét. Ez volt hát a medve végzete.

A gazda így mentette meg a lovát és a tehenét, a róka pedig így lakomázott a medvéből egy hétig, ha nem tovább.

Fordított szöveg forrása: http://oaks.nvg.org/mikko4.html#16