Volt egyszer egy gazda, aki a világon a legdacosabb nőt vette feleségül. Ha azt várta tőle, hogy igent mondjon, mindig nemmel felelt, de ha azt várta, hogy nemet mond, mindig igennel válaszolt. Ha a férj azt úgy vélte, a leves túl forró, ő azonnal rávágta, hogy inkább túl hideg. A feleség semmi olyat nem csinált, amit a férje akart, ellenben mindent megtett, amit a férje nem akart.

Miután már pár éve házasok voltak, a férfi kiismerte, és megtanulta irányítani a vele dacoló feleségét. Például, egyszer karácsonykor egy nagy ünnepséget akart rendezni a barátainak és szomszédainak. Elmondta vajon ezt a feleségének? Dehogy mondta! Inkább, pár héttel korábban csak úgy megjegyezte: „Közeleg a karácsony, és szerintem mindenki azt várja tőlünk, hogy finom fehér kenyerünk legyen az asztalon. De őszintén, én nem hiszem, hogy kéne. Túl drága. A fekete kenyér is elég jó lesz nekünk.”

„Fekete kenyér, még csak az kéne!” rimánkodott a feleség. „Biztosan nem! Fehér kenyerünk lesz, erről nem nyitok vitát! Fekete kenyér, karácsonykor… Ha az emberek hallanák, hogy mit beszélsz, azt hinnék, koldusok vagyunk!”

A gazda erre azt mondta: „Jól van, drágám, legyen fehér kenyér, ha az kedvesebb a szívednek, de remélem, hogy azért nem akarsz még pitét is sütni.”

„Ne csináljak pitét? Hadd mondjam el neked, hogy igenis annyi pitét fogok sütni, amennyit csak akarok!”

„Jó, de most, hogy lesz piténk, nem hinném, hogy kéne még bor is.”

„Ne legyen bor? Szeretem a bort, természetesen lesz bor karácsonykor!”

A gazda már így is elégedett volt, de azért még folytatta: „Nos, ha ennyi pénzt elköltünk borra, talán a kávét nélkülözhetnénk idén.”

„Micsoda? Ne igyunk kávét pont karácsonykor? Ki hallott még ilyet? Hát persze, hogy lesz kávénk!”

„Rendben, legyen egy kis kávé, ha szeretnéd, de csak kettőnknek, nem gondolnám, hogy vendégeket is kéne hívnunk.”

„Mit beszélsz? Ne hívjunk vendégeket pont karácsonykor? Tévedsz, ha azt gondolod, nem lesz tele a ház vendégekkel!”

A gazda már úszott a boldogságban, persze titokban, de még hozzátette: „Ha neked egy ennyi vendéged lesz itthon, nem akarhatod, hogy az asztalhoz üljek, pláne nem az asztalfőre. Nem is fogok!”

„Dehogynem”, kiabált a feleség, „Pontosan ott fogsz ülni!”

„Asszony, asszony, ne idegeskedj annyit! Oda fogok ülni, ha azt akarod. De nem várhatod el tőlem, hogy bort is töltögessek magamnak.”

„És miért nem? Elég furcsa lenne, ha pont te nem töltögetnél bort a saját asztalodnál!”

„Jól van, jól van, akkor majd töltök!  De nem kóstolom meg korábban.”

„Én mondom, hogy meg fogod te azt kóstolni korábban!”

Pontosan ez volt az, amit a férj hallani akart a feleségétől. Éppen ezért tettette az ellenkezést, és éppen ezért tudott egy olyan hatalmas karácsonyi ünnepséget rendezni, amilyet akart, így hát teljes szívéből tudott ünnepelni, hiszen mellette voltak a barátai, a szomszédjai, és persze a rokonai.

Telt-múlt az idő, a feleség ellenkezése meg csak nőtt és nőtt, amennyire csak tudott. Eljött a nyár és vele együtt a szénakaszálás ideje.  Éppen egy távoli mezőre mentek szénát dobálni, előtte azonban át kellett kelniük egy viharos kis folyón, amelynek partjait csak egy rozoga, deszkából készített gyaloghíd kötötte össze.

A gazda biztonságban átjutott a túlpartra, onnan figyelmeztette a feleségét: „Gyere óvatosan, ez a deszka nem elég stabil!.”

„Dehogy leszek én óvatos!” dacolt a feleség. Azzal rávetette magát a deszkára teljes súlyával, majd a közepéhez érve fel- és leugrált. A deszka reccsent egyet, majd el is tört, ő pedig a vízbe zuhant. Az áramlás elragadta, és elnyelte őt, szegény asszony pedig megfulladt.

A férj azonnal őrülten futásnak eredt felfelé, az árral szemben, kiabálva: „Segítség! Segítség!”

A munkások meg is hallották a segélykiáltást, és egyből a hang felé indultak, hogy megtudják, mi történt.

„A feleségem beleesett a folyóba”, sírt a férfi, „és az áramlás elsodorta a testét”.

„Akkor könnyen megtaláljuk, miért aggódsz? Ha az áradás elragadta a feleséged, akkor az árral együtt úszik, nem az árral szemben!”

„Mindenki más felesége az árral együtt úszna,” kezdte a gazda, „de tudjátok, milyen az én feleségem! Annyira dacos, mindig az árral szemben úszik!”

„Az egyszer biztos, igazad van”, jegyzete meg az egyik munkás. Így hát egész délután keresték a folyóban, árral szemben az asszonyt, de sose találták meg.

Amikor beesteledett, a gazda hazament, és olyan jóízűt vacsorázott, hogy a felesége talán a házba se engedte volna be többé utána.

 Fordított szöveg forrása: http://oaks.nvg.org/fintal11.html