Egyszer volt egy ember, aki nagyon szegény volt, és lusta, a felesége meg még nála is rosszabb. Ő ugyanis annyira lusta volt, hogy még egyik lábáról a másikra állni is nehezére esett. S ha a lustasága még nem lenne elég, állandóan panaszkodott is. „Óh! Bárcsak ne kéne felkelnem” , morogta reggelente, „Óh! Bárcsak ne kellett volna levenni a cipőt, mielőtt ágyba bújtunk”, nyöszörgött éjszaka.

Egy napon aztán, amikor mindketten rőzsét gyűjtöttek az erdőben, az asszony azt mondta: „Nem értem, mi miért nem vagyunk gazdagok! Nem értem, hogy élhet akkora bőségben a király, amíg nekünk mindenért keményen meg kell dolgoznunk! Egyszerűen ki nem állhatom a munkát”

A baj azonban nem az volt, hogy dolgoztak, épp ellenkezőleg, az hogy nem dolgoztak, hiszen minél inkább gondoltak rá, annál kevésbé csinálták.

„Eh, ugyan!”, kezdte a feleség, „Ha Ádám és Éva nem ették volna meg az almát, akkor mindannyian a paradicsomban élhetnénk még ma is.”

„Hát igen”, helyeselt a férj, „Ha én lettem volna Ádám, nem engedtem volna Évának, hogy hozzányúljon ahhoz az almához.”

A király éppen arrafelé vadászott, és meghallotta a lusta házaspárt. „Most majd megtanulják a leckét”, gondolta magában, és félrelökte a bokrokat, amik eltakarták őt a károgó páros elől. Azt mondta: „Szép napot! Az imént hallottam panaszos szavatokat, és elgondolkodtatott engem is, igazságtalan, hogy ti ilyen szegények vagytok, miközben mások gazdagságban élnek. Ezért elviszlek mindkettőtöket magammal a kastélyomba, és bőségben, gazdagságban tartalak titeket, ha szót fogadtok nekem egy dolgot illetően.”

Az asszony és a férje azonnal elfogadta az ajánlatot, és a király haza is vitte őket a kastélyába. Az egyik legfényűzőbb, aranyozott szobában szállásolta el őket, szép, új ruhákat adott rájuk, és a legínyencebb ételeket kínálta nekik.

Miközben az első fenséges menüből lakomáztak, a király odament hozzájuk a kezében egy lefedett ezüst tállal. A drága edényt az asztal közepére helyzete, és így szólt:

„No, barátaim, megígértem nektek, hogy bőségben és gazdagságban tartalak benneteket ebben a kastélyban, ha szót fogadtok nekem egy dologban. Látjátok-e, hogy mi ez? Bizony, ez az egyik legdrágább ezüst tálam. Megtiltom nektek, hogy valaha is felemeljétek a fedelét! Ha ellenszegültök, azonnal elveszem a szép ruháitokat, és visszaküldelek a szegénységbe és nyomorba, ahol eddig éltetek.”

Ezzel a király ott is hagyta a házaspárt, ők pedig folytatták hatalmas, fényűző lakomájukat addig, ameddig a hasukat és a szívüket az elégedettség nem feszegette.

Annyira el voltak foglalva a lakomázással és önmaguk csodálatával a szép ruháikban, hogy az első napon még csak nem is gondoltak a lefedett edényre. A második napon az asszonynak egyszer eszébe jutott, és azt mondta: „Ez az, amihez nem nyúlhatunk. Nos, én a részemről nem akarok, nem kell semmi már csak ezek az ételek, italok, sok alvás, és persze a gyönyörű új ruháim.”

Harmadnapra annyit ettek és annyiszor, hogy már nem is voltak éhesek, és amikor nyugovóra tértek volna a hatalmas és puha ágyba, de észrevették, hogy már nem is álmosak.

„Istenem,” szólalt meg az asszony, „nem értem, mi baj lehet ezzel az étellel! De nem ízlik már annyira, mint ahogyan azelőtt. Talán a szakács rontott el valamit! Szólnunk kéne a királynak! Rosszul vagyok, émelygek, egyáltalán nincs étvágyam! Kíváncsi vagyok, mi lehet a lefedett tálban. Lehet, hogy valami ennivaló, ami minden eddigi falatot felülmúlna. Talán fel kéne emelnem a fedelét, hogy meglessem.”

„Hagyd békén azt az ezüst tálat” morgott a férj. Ő is többet evett a kelleténél, és igencsak zsémbes hangulatban volt.  „Nem emlékszel, mire figyelmeztetett a király?”

„Ugyan! Mit törődök én azzal, mit mond a király! Szerintem csak tréfát űzött belőlünk, még hogy nem emelhetjük meg a fedőt! Elvégre ez csak egy tál, nem bűn levenni a fedelét, még ha ezüstből van is!” Ezt mondta azt asszony, majd felkelt, és még mielőtt a férje megállíthatta volna, felemelte a tiltott fedelet. Nagy meglepetésére, egy kis fehér egér ugrott ki az ezüst tálból, és már el is szaladt. 

„Jaj!” kiáltott fel az asszony ijedtében, és kiejtette a kezéből a fedőt, ami hatalmasat csattant a padlón.

A király azonnal meghallotta a lármázást, hiszen ezidőre lusta vendégei mellé költözött, a szomszédos szobába. Kopogás nélkül nyitott be hozzájuk.

 „Látom” kezdte, „megszegtétek az egyetlen szabályt, amely feltétele volt az ajánlatomnak. Nem telt el három nap, és bár megvolt mindenetek, amit csak kívántatok, nem tudtatok nekem engedelmeskedni egy ilyen csekély dologban”

„De hát a feleségem tette, én nem csináltam semmit”, tiltakozott a férj.

„Az nem számít! Mindketten felelősek vagytok. Ha te megfékezted volna őt, ez nem történt volna meg.”

S a király már hívta is a szolgáit, és levetkőztette őket a szép ruhákból, majd rájuk adta régi, kopott ruháikat. „És ne vádoljátok Ádámot és Évát a nyomorotokért, amit saját magatoknak köszönhettek!”

Fordított szöveg forrása: http://oaks.nvg.org/fintal11.html#wond

Volt egyszer egy gazda, aki a világon a legdacosabb nőt vette feleségül. Ha azt várta tőle, hogy igent mondjon, mindig nemmel felelt, de ha azt várta, hogy nemet mond, mindig igennel válaszolt. Ha a férj azt úgy vélte, a leves túl forró, ő azonnal rávágta, hogy inkább túl hideg. A feleség semmi olyat nem csinált, amit a férje akart, ellenben mindent megtett, amit a férje nem akart.

Miután már pár éve házasok voltak, a férfi kiismerte, és megtanulta irányítani a vele dacoló feleségét. Például, egyszer karácsonykor egy nagy ünnepséget akart rendezni a barátainak és szomszédainak. Elmondta vajon ezt a feleségének? Dehogy mondta! Inkább, pár héttel korábban csak úgy megjegyezte: „Közeleg a karácsony, és szerintem mindenki azt várja tőlünk, hogy finom fehér kenyerünk legyen az asztalon. De őszintén, én nem hiszem, hogy kéne. Túl drága. A fekete kenyér is elég jó lesz nekünk.”

„Fekete kenyér, még csak az kéne!” rimánkodott a feleség. „Biztosan nem! Fehér kenyerünk lesz, erről nem nyitok vitát! Fekete kenyér, karácsonykor… Ha az emberek hallanák, hogy mit beszélsz, azt hinnék, koldusok vagyunk!”

A gazda erre azt mondta: „Jól van, drágám, legyen fehér kenyér, ha az kedvesebb a szívednek, de remélem, hogy azért nem akarsz még pitét is sütni.”

„Ne csináljak pitét? Hadd mondjam el neked, hogy igenis annyi pitét fogok sütni, amennyit csak akarok!”

„Jó, de most, hogy lesz piténk, nem hinném, hogy kéne még bor is.”

„Ne legyen bor? Szeretem a bort, természetesen lesz bor karácsonykor!”

A gazda már így is elégedett volt, de azért még folytatta: „Nos, ha ennyi pénzt elköltünk borra, talán a kávét nélkülözhetnénk idén.”

„Micsoda? Ne igyunk kávét pont karácsonykor? Ki hallott még ilyet? Hát persze, hogy lesz kávénk!”

„Rendben, legyen egy kis kávé, ha szeretnéd, de csak kettőnknek, nem gondolnám, hogy vendégeket is kéne hívnunk.”

„Mit beszélsz? Ne hívjunk vendégeket pont karácsonykor? Tévedsz, ha azt gondolod, nem lesz tele a ház vendégekkel!”

A gazda már úszott a boldogságban, persze titokban, de még hozzátette: „Ha neked egy ennyi vendéged lesz itthon, nem akarhatod, hogy az asztalhoz üljek, pláne nem az asztalfőre. Nem is fogok!”

„Dehogynem”, kiabált a feleség, „Pontosan ott fogsz ülni!”

„Asszony, asszony, ne idegeskedj annyit! Oda fogok ülni, ha azt akarod. De nem várhatod el tőlem, hogy bort is töltögessek magamnak.”

„És miért nem? Elég furcsa lenne, ha pont te nem töltögetnél bort a saját asztalodnál!”

„Jól van, jól van, akkor majd töltök!  De nem kóstolom meg korábban.”

„Én mondom, hogy meg fogod te azt kóstolni korábban!”

Pontosan ez volt az, amit a férj hallani akart a feleségétől. Éppen ezért tettette az ellenkezést, és éppen ezért tudott egy olyan hatalmas karácsonyi ünnepséget rendezni, amilyet akart, így hát teljes szívéből tudott ünnepelni, hiszen mellette voltak a barátai, a szomszédjai, és persze a rokonai.

Telt-múlt az idő, a feleség ellenkezése meg csak nőtt és nőtt, amennyire csak tudott. Eljött a nyár és vele együtt a szénakaszálás ideje.  Éppen egy távoli mezőre mentek szénát dobálni, előtte azonban át kellett kelniük egy viharos kis folyón, amelynek partjait csak egy rozoga, deszkából készített gyaloghíd kötötte össze.

A gazda biztonságban átjutott a túlpartra, onnan figyelmeztette a feleségét: „Gyere óvatosan, ez a deszka nem elég stabil!.”

„Dehogy leszek én óvatos!” dacolt a feleség. Azzal rávetette magát a deszkára teljes súlyával, majd a közepéhez érve fel- és leugrált. A deszka reccsent egyet, majd el is tört, ő pedig a vízbe zuhant. Az áramlás elragadta, és elnyelte őt, szegény asszony pedig megfulladt.

A férj azonnal őrülten futásnak eredt felfelé, az árral szemben, kiabálva: „Segítség! Segítség!”

A munkások meg is hallották a segélykiáltást, és egyből a hang felé indultak, hogy megtudják, mi történt.

„A feleségem beleesett a folyóba”, sírt a férfi, „és az áramlás elsodorta a testét”.

„Akkor könnyen megtaláljuk, miért aggódsz? Ha az áradás elragadta a feleséged, akkor az árral együtt úszik, nem az árral szemben!”

„Mindenki más felesége az árral együtt úszna,” kezdte a gazda, „de tudjátok, milyen az én feleségem! Annyira dacos, mindig az árral szemben úszik!”

„Az egyszer biztos, igazad van”, jegyzete meg az egyik munkás. Így hát egész délután keresték a folyóban, árral szemben az asszonyt, de sose találták meg.

Amikor beesteledett, a gazda hazament, és olyan jóízűt vacsorázott, hogy a felesége talán a házba se engedte volna be többé utána.

 Fordított szöveg forrása: http://oaks.nvg.org/fintal11.html